N. Reeves, "Ehnaton a zsarnok, a felforgató fáraó" című írása kapcsán

""A "nem létező" pusztító világerő először feltehetőleg elsajátította a legősibb szakrális kultúrák (Egyiptom, Babilon) mély tudását, majd ezeket "átfordítva" alkotó-építő célok helyett a destruktív létrontás irányába fordította. Az ősibb kultúrákat hordozó birodalmakat, mint eltüntetendő "bűnjeleket" egyszerűen bedöntötte, és hamis öntörténeti mitológiájában megvádolta mindennek a fordítottjával, miszerint ők maguk lettek volna e birodalmak "foglyai"."" 

(Bogár László: Csinált forradalmak.)

Ehnaton azonban már korántsem volt oly népszerű, ami azzal a hirtelen elhatározással függhetett össze, amikor uralkodása kezdetén elhagyta a korábbi fővárost, Thébát, szakítva egyúttal a régi hitvilággal, s azok papjaival:

Ehnaton, a zsarnok fáraó:

Új fővárosát Ehnaton 400 kilométernyire Thébától, a sivatagban alapította, s El-Amarnát mindössze egyetlen istennek, Atonnak, a Napistennek szentelte. Tíz évig tartott az új főváros építése, ám El-Amarna mindössze húsz éven át volt lakott, majd hirtelen elnéptelenedett, kevés nyomot hagyva maga után. A régészek immár egy évszázada kutatják a város titkait, a feltárások során palotakomplexusok, templomok, hivatali épületek, fényűző lakóházak kerültek elő, valamint domborművek sokasága, amelyek idilli képet festenek a városlakók életéről, az El-Amarnában uralkodó bőségről és jólétről.

Napvilágra kerültek azonban a nyomornegyedek viskói is, nemrég pedig Barry Kemp, a Cambridge-i Egyetem professzora vezetésével a régészek megrázó felfedezést tettek. Először sikerült ugyanis feltárni egy olyan sivatagi temetőt, ahol azok leltek végső nyughelyre, akik a várost felépítették és akik El-Amarnában éltek. A 3500 éves emberi csontvázak egész más képet festenek az amarnai "aranykorról", s a reformer fáraóról, mint amilyen eddig a köztudatban élt.

"Ez nem a bőség és jólét városa volt" - vélekedik Jerry Rose, a University of Arkansas antropológusa, aki sérüléseket talált a fiatalon elhunyt munkások csigolyáin. A leletek arra utalnak, hogy az érintettek "hátszaggatóan" nehéz fizikai munkát végeztek. A csontleletek arról is árulkodnak, hogy igen magas volt a vérszegénységben szenvedők aránya, különösen a gyermekek között, ami viszont a krónikus éhezés jele.

Ehnaton fáraó női testtel megjelenítve Felső-Egyiptomból. (Kr.e. 1350 körül).
Tudás-gyümölcs istenítés (principális dualizmus), más néven a Káosz (Széth) erő hatalomra kerülése
(vö.: N. Reeves: Ehnaton, a felforgató fáraó).

Egyistenhit, többistenhit:

Mereskovszkij írja a "Kelet titkai"-ban:  

""Ua en ua" - "Az Egyetlen az egyetlenek között". - "Isten egyetlen és egyedüli, és senki más nincs őmellette"- olvashatjuk az egyiptomi titkos tanításban. - "Egy és Egyetlen, dicsőség tenéked!"- így imádkoztak Amonhoz Thébában és csaknem így Rához Heliopoliszban, Hnumhoz Hermupoliszban, Pthahoz Memphiszben. Ezek mind Egyiptom istenei,mind egy olyan körvonalnak a pontjai, amelynek középpontja az egy Isten, és Egyiptom bölcsessége nem tesz egyebet, mint ezeket a pontokat összeköti a középponttal. "Te vagy az egyetlen Isten. Te minden alakot egy alakban egyesítesz!" "Az istenek a Te tagjaid uram!" ”Az istenek mind feloldódnak egymásban, és elvesznek az egyetlenben."", 

amiből következik, hogy az ezen látásmód ellen keményen fellázadó Ehnaton fáraó - "az első monoteista" - szemlélete sokkal inkább egy fény-sötét, a Legfelsőbb területére álmodott Megkülönböztetés (principális dualizmus) szemléletére hajaz, semmint Egy-isten hitre

"A csodálatos Nefertiti-mellszobor hamisítvány?

A Nefertiti egyiptomi királynét ábrázoló világhírű mellszobor, amelyet Berlinben őriznek, egyszerű hamisítvány. Valójában a felfedező-régész, Ludwig Borchardt megrendelésére készítette el Gerardt Marks 1912-ben – állítja Henri Stierlin, svájci művészettörténész.

Ludwig Borchardt 1907 és 1914 között folytatott feltárásokat az egyiptomi Amarnában, Nefertiti és férje, Ehnaton fáraó fővárosában. Borchardt ekkor találta meg a csodálatos, eddig mintegy 3400 évesnek ismert mellszobrot, amit egy ideig kairói lakásának nappalijában tartott, majd Berlinbe vitetett. Ám a svájci művészettörténész szerint valójában semmi sem így történt.

Borchardt számos leletet talált Nefertitivel kapcsolatban, például megtalálta egyik gyönyörű nyakékét is. Ezekből egyre inkább kirajzolódott számára a csodaszép nő képe. Végül is szerette volna olyannak látni, amilyennek a képzeletében élt, s ezért megkérte Gerardt Markst, alkossa meg a királyné portréját méghozzá úgy, hogy a nyakában viseli az általa megtalált nyakéket. Stierlin szerint Borchardtnak ez kiváló lehetőség volt arra, hogy megállapítsa, a lelőhelyen előkerült színpigmentek több ezer év után is használhatók-e még. Utasította hát Markst, hogy az előkerült pigmentekkel színezze a szobrot.

Stierlin hangsúlyozza, a szobor eredetileg nem a csalás szándékával készült, Borchardt csak szerette volna megmutatni, milyen gyönyörű volt a királyné, és kipróbálni, hogy a pigmentekkel lehet-e még festeni, ám 1912. december 6-án egy német előkelőség látogatta meg a lelőhelyet, s megcsodálta a szobrot, amelyet valódinak vélt. Borchardt pedig – Stierlin szerint – nem akarta „kinevettetni” előkelő vendégét ostobasága miatt.

Stierlin gyanakvását először az keltette fel, hogy hiányzik a büszt bal szeme és nyilvánvalóan nem is volt eredetileg sem. „Ez az ókori egyiptomiak számára teljesen elfogadhatatlan ábrázolás, mivel úgy vélték, hogy a művészek által készített képmásaik azonosak saját magukkal" – mondta el Stierlin. Miért ábrázoltatta volna magát a királyné így megcsonkítva. Furcsa volt az is, hogy a szobor egyes részeit a XIX. században bevett szobrászati eljárások szerint dolgozták ki, amelyeket azonban az ókori egyiptomiak nem alkalmaztak. Az arcot pedig tipikusan a XX. század eleji modernista Art Nouveau stílusában festették ki.

A szobor pontos korát eddig sem tudták megállapítani, mivel kőből készült, amit gipsszel vontak be. "A gipszen lévő pigmentek korát lehetett meghatározni és azok valóban ősiek" – ismerte el a történész. Stierlin elmondta, minél mélyebbre ásott a szobor múltjában, annál több furcsaságot talált. Például sehol nem találni nyomát a szobor előkerülésének. A legkorábbi tudományos beszámoló csak 1923-ban jelent meg, 11 évvel a felfedezés után. Az ókori Egyiptom a XX. század eleji Európa számára a csodálat tárgya volt. Ekkor tombolt a kontinensen az Egyiptománia. A sajtó lelkesen vetette magát minden egyiptomi felfedezésre. A szoborról miért hallgattak? Ráadásául a korabeli régészeti felügyelők sem említik a felfedezést, akik pedig ellenőrizték az ásatásokat. Borchardt, aki kitűnő régész volt, miért nem készített pontos feljegyzéseket a büsztről a felfedezés után, holott minden tárgyat gondosan dokumentálni kell. „Mert tudta, hogy hamisítvány” – állítja határozottan Stierlin, aki most könyvben foglalta össze kutatási eredményeit.

Különös, hogy szintén nemrégiben jelentetett meg egy könyvet egy német történész, Edrogan Ercivan, aki szintén azt állítja, hogy a büszt nem 3400 éves, hanem 1912-ben készült, sőt azt is tudni véli, hogy Borchardt felesége állt hozzá modellt.

Ám nemrégiben a berlini Charite Kórházban CT-vizsgálatot végeztek a szobron és megállapították, hogy több mint 3000 éves. A vizsgálat során kiderült az is, hogy a szobor egy másik alkotást fed el, amelyik néhány ponton eltér a végső változattól. De Stierlin szerint ez csak a színpigmentek kora, a CT-vel csak azok korát tudják meghatározni. (...)"

(Nol.hu)

Az igazi Nefertiti, a mai régészeti kutatások alapján állítólag kevésbé szépnek bizonyult, aminek - tegyük a szívünkre a kezünket - a fenti ókori ábrázolás sem igazán mond ellent.